Pszichológus véleménye a kpop rajongókról - avagy milyen is a tökéletes parasztvakítás?

„Ne becsüld le azokat a gyerekeket, akik koreai hírességekért rajonganak, hiszen a szívük tisztább, mint bárki másé. Bátran szeretik kedvenceiket, próbálják áthidalni a nyelvi és kulturális különbségeket. Ők a béke jelképei: nem különböztetik meg az embereket hovatartozásuk miatt, különböző országokból vannak barátaik, akiknek ugyanaz az érdekeltségük. Sokkal szenvedélyesebbek, mint bárki más. Nem árulják el azt, akit szeretnek. Kitartóak nem adják fel egykönnyen. Erősebbek, mint bárki más, mert miközben szeretik ezeket a koreai csillagokat, olyan kudarcokat is megtapasztalnak, mint soha az életben. Mind érzékeny lelket, akiket akár egy dal is meg tud siratni. Nagyon jó a memóriájuk, hiszen könnyen emlékeznek hosszú dalszövegekre is, még akkor is, ha az koreaiul van és nem értik. A legtöbbjük koordinációs képessége is nagyon jó. Nagyrészük vidám, életre való, nem magába forduló gyerek. Az akaratuk is nagyon erős, képesek hatalmas utakat megtenni csak azért, hogy vegyenek valamit, ami összefüggésben van kedvencükkel. Röviden: ezek a gyerekek nagyon különböznek a többiektől és csak azok érthetik meg igazán őket, akiknek hasonló érdekeltségük van, mint nekik.”

Előre közlöm, hogy a „cikkről” való véleményem erősen szubjektív, és nem akarok senkit se megbántani vele. Csak egy kicsit bosszant, hogy minden egyes kpopper naiv módon és nagy büszkén vallja magáénak, mintha valóban annyira igaz lenne minden sora.

Pedig egyáltalán nincs így.

Emlékszem, mikor 2013-ban (vagy talán már 2012-ben) meg lett osztva ez a kis „izé”, nekem is tetszett. Akkor én tizenöt éves lehettem, és kicsit másképpen néztem a világra, mint most, tizennyolc és fél éves fejjel. Én is minden egyes sorát imádtam, olyannyira, hogy a meghatottságtól bőgni kezdtem, mert egyszerűen ettől éreztem magamat különlegesnek. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Most már csak röhögni tudok ezzel az elvakult „pszichológus”-véleménnyel. Nem lenne vele bajom, ha valóban tényeket közölne. De ez nem az. Ezt parasztvakításnak nevezik.

Első, amit kiemelnék: „ne becsüld le a kpoppereket”. Röviden-tömören erről lenne szó. Nem az, hogy elfogadom az elítélést, mert nem, de elviselni még elviselem. Régebben elvártam, hogy ne buzizzák le őket, a kedvenceimet, de én is ugyanúgy elmondtam egy amcsi előadóra, hogy „szar”. Rengeteg kpopper elmondása szerint is „nem hallgatunk amerikai zenét, mert az szar”. Miről is beszélünk? Manapság a kpopperek nem is beszélnek olyan emberekkel, akik nem kpopot hallgatnak? Akik lebuzizzák az előadókat, mert a kpopper provokálja őket, és erőszakoskodik, hogy hallgassa meg a BTS-t, meg ezt, meg azt?

Nem várhatod el mástól, hogy szeresse a kpopot. Nem erre terveztek minket, embereket.

Emlékszem, régebben, mikor ilyen-olyan Music Channeles szavazások voltak, akkor is ment a kpopperektől az, hogy „Justin Bieber, fúj; One Direction, fúj”. Ha mi így viselkedünk azokkal, akik nem szeretik azt, amit mi – mit várjunk tőlük, ha mi így kezeljük a helyzetet? 

Egyébként tipp, ha az ember el akarja kerülni a buzizást: ne provokáljad a másikat! Ne írogasd az iskolában a táblára, hogy „Jungkook”, meg ne hangoztasd 7/24, hogy te kiket szeretsz. Inkább avasd be abba, hogy hogyan és miből is áll a koreai popipar – mert akkor talán, de csak talán egy kicsit más szemmel fog rájuk nézni.

Szenvedélyesebbek? Extrovertáltabbak? Kitartóak? Érzékeny lelkek? Jó memóriájuk van?  Ezt így mind? Ezt senki sem gondolhatta komolyan. Még szerintem írjuk ide azt is, hogy tökéletesek. Mert körülbelül ezt sugallja a cikk írója. Ismerek olyan kpoppert, aki fél megnyílni; aki nem szenvedélyes; aki nem kitartó; aki nem, vagy nagyon nehezen sírja el magát. Ismerek olyan kpoppert is, akinél otthon családi problémák vannak, és aki maga is szenved valamiben. Nem, nem csak kpop szám tud felvidítani valakit. Persze kapaszkodni lehet, felnézni valakire és tisztelni valakit lehet, hiszen nem egy idol/csapat ment meg kpoppert, vagy motivál. De kétlem, hogy csak kpop tudna felvidítani.

Ráadásul a magyar kpop közösséget egyáltalán nem mondanám hű-de-összetartónak. Sőt, így alle zusammen, a világon sem. Itt is ugyanúgy hátba tudják támadni a másikat, egyik kpopper barát a másik kpopper barátot. Egyik fandom megy neki a másiknak, léteznek anti-fanok, akik képesek megkeseríteni a másik fandom tagjait.

A kpopperek csak annyiban különböznek a többi embertől, hogy koreai zenét hallgatnak. Ez nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra elfogadóbbak, nyíltabbak és vidámabbak lesznek. Nem, nem különlegesebbek másoknál, mert ha akarjuk, ha nem, minden ember a maga módján különleges, minden ember tökéletlen, nincsen egyforma, ugyanolyan ember. Az ember eltapossa az embert. Az ember szereti az embert. Az ember: ember marad a végsőkig.

Nem, a kpopperek nem jobb emberek. Nincsen olyan, hogy „jó” és „rossz”. Az ember az ember marad, akkor is, ha kpopot, akkor is, ha punkot, vagy amerikai popot hallgat. (Nem tudom, hogy hallottatok-e Dr. Philip Zimbardo kutatásairól, a Lucifer-hatásról, de ő ezt az elvet vallja: bármelyik ember gonosszá tud válni egy szituáció által.)

Sajnos ezzel a cikkel nem tudok nagyon egyetérteni. Nincs miben. Ez a cikk egyébként szólhatna ugyanúgy a rockerekről, meg a punkokról. A lényegen nem változtat, mindenhogyan falsch. Ez a cikk csak azért jó, hogy elhitesse velünk, mi másabbak, meg különcebbek, meg jobbak vagyunk a többitől, akik nem kpopot hallgatnak. Nem másért.

Ismételten: undorító parasztvakításról van szó, amit valószínűleg nem is pszichológus írt.

Mielőtt félreértés esne: vannak kivételek. Mindig vannak. Csak egyszerűen ez az egész önfényezés nem fair másokkal szemben. Nem azt mondom, hogy ne legyünk büszkék, mert legyünk: mi egy olyan szubkultúrához tartozunk, amit nem mindenki ismer, amiben sokan nincsenek bent. De ez csak egy szubkultúra. Ezenkívül még rengeteg szubkultusz van, aminek meg elképzelhető, hogy mi nem vagyunk tagja. Gondoljunk erre az egészre úgy, mint az univerzumra: ugyanis az univerzumban is többezer galaxis van, tudtommal.

Köszönöm szépen annak, aki elolvasta ezt a cikket.