Dongju: The Portrait of a Poet - Kritika

ISMERTETŐ (itt megtaláljátok a film adatlapját, szereplők teljes sorát, stb.)

[FIGYELEM! SPOILER ALERT!]

TÖRTÉNET:

Ez a film cselekményileg a nehezebb kategóriába tartozik, az egyszer biztos. A történetnek nem csak, hogy van mondanivalója, de nem is akármilyen mondanivalója! De vegyük a dolgokat szép sorjába.

Ahogy az az ismertetőben bővebben le van írva, a történet a japán megszállás korszakában élt irodalmár unokatestvérek, Yun Dongju és Song Myonggyu életének egy szeletét követi.

Amint azt már feljebb is említettem, ez nem éppen egy aranyos, kedves kis történetecske, pont az ellenkezője: még számomra is nehezen volt emészthető, pedig én aztán nem vagyok egy érzelmes ember. De miben rejlik ez a kegyetlenség?

Először is, a történelmi hitelességben. A cselekmény valós eseményeken alapul, egykor élt embereket vonultat fel szereplőkként, és kőkemény tényekkel manőverezik. Bizonyára mindenki, aki egy kicsit is jártas a koreai történelemben, tudja, hogy az ország már az I. világháború előtt, 1910-től japán megszállás alatt állt 1945-ig, azaz majdnem harmincöt éven át. Azt gondolhatnánk, van belátásunk a háborúk borzalmaiba, van tapasztalatunk a megszállásról, a Habsburgoknak és a szovjet csapatoknak köszönhetően – mégis hasba vágó élmény volt látni, hogy mi mindent megtiltottak, milyen módon diszkriminálták a koreai fiatalokat japánban, és milyen bűnöket követtek el a nemzet ellen.

Az első jelenet alatt épp Dongju kihallgatása zajlik. A cselekmény két idősíkon halad – az egyik a jelenben játszódik, mikor is a költő már a fukuokai börtön rabja, a másik pedig a bebörtönzése előtt történteket követi, visszaemlékezések formájában. A múltbéli pillanatok mintegy válaszként funkcionálnak a kihallgató kérdéseire (vagy inkább hamis vádjaira). Különösen tetszett, hogy egy-egy flashbacket és börtönben történő momentumot Yun Dongju egy odaillő versével kötötték össze. Nem csak, hogy elegáns megoldás, de a versek valóban gyönyörűek és sokatmondóak voltak. Minden irodalomkedvelőnek ajánlom, hogy olvasson el párat!^^

A film lezárásán majdnem elsírtam magam. Bár számomra talán az volt a legmegrázóbb pillanat, mikor a két édesapa elutazott Japánba, ám Yun Dongju addigra már halott volt, Song Myonggyu pedig zokogva kérte, hogy vigyék haza a testét, miután ő is meghal.

Az a tudat pedig, hogy Yun Dongju kötete végül megjelent, és a mai napig az egyik legjelentősebb költőnek tartják Koreában, keserédes, hiszen ő ezt már nem élhette meg.

KARAKTEREK:

Őszintén szólva, nehéz helyzetben voltam, hogy mit említsek itt, és mit a történetnél, de végül is, így is, úgy is szóba kerül valahol, és az a lényeg.^3^ Ettől függetlenül lehet, hogy lesznek átfedések, összemosódások a két pontban. Noha Yun Dongju van főszereplőként megjelölve, majdnem ugyanannyi szerepe van benne unokatestvérének, Song Myonggyunak is.

Mindkét fiú irodalmár, Dongju lírát ír, Myonggyu pedig prózát – a cselekmény elején még egy versenyt is megnyert. Együtt nőttek fel, együtt mennek egyetemre, majd később külföldre is tanulni. Ez tökéletes lehetőséget adott a filmnek is, hiszen a történet során folyamatosan párhuzamba állítja a két fú karakterét. Míg Dongju visszahúzódóbb, békésebb és kedvesebb, a szülei nem támogatják irodalmi karrierjét, mégis mindene az költészet, addig Myonggyu vezéregyéniség, karizmatikus és kezdeményező, szülei roppant büszkék rá és minden támogatják, az irodalmat azonban egy eszköznek tekinti céljai elérésében. Ugyanakkor, sok közös is van bennük: mindketten nagyon bátrak, és ott él bennük a lázadás, az ellenállás.

Dongju kicsit teszetoszának tűnhet, aki csak unokatestvére utasításait követi, azonban ez nem igaz. A film során több apró, csendes gesztussal is bizonyítja ennek ellenkezőjét, például, amikor széttépi a japán névigénylési lapokat, vagy amikor kiállt a tanáráért, noha még önmagát sem tudta megvédeni. Mégis, végérvényesen akkor bizonyította ezt be, mikor Monggyu megtört, és beismerte a hamis vádakat, ő azonban némán kettétépte a bűneit felsorakoztató dokumentumot.

A kedvenc jelenetem az volt, mikor Monggyu végre hazatért, de ideiglenesen börtönbe került, Dongju pedig elment meglátogatni őt. A beszélgetésük alatt oldalról mutatták őket: a tiszta, kissé megrettent Dongju a rács egyik oldalán, míg a koszos, szétvert Monggyu a másikon. Különös ízt adott a pillanatnak, az egyik rúd árnyéka, amely pont úgy esett Dongju arcára, mintha sírt volna.

Yun Dongju

(Kang Haneul)

Dongju alapjáraton egy kedves, romantikus lelkületű fiú. Érdekli az irodalom, a művészetek, szeret tanulni és valóban tehetséges is – bár néha unokatestvére árnyékba kerül, így is sokan felismerik tehetségét, és szeretik a költészetét.

Feljebb már leírtam a mondandóm nagy részét, így talán még annyit tennék hozzá, hogy gyönyörű karakterfejlődésnek lehetünk tanúi. Dongju jelleme nagy változásokon ment keresztül. Eleinte tényleg eltűnt Myonggyu mögött, de végül, mikor választani kellett közte és a saját művészete között, képes volt nemet mondani neki. A költő folyamatosan kibontakozott, és a felolvasott versekkel újból és újból bepillantást nyerhettünk a gondolataiba, a lelkébe, ami számomra nagyon bensőségessé tette a karakterét.

Kang Haneul több szempontból is szerencsés választás volt. Nem csak, hogy jóképű, és hasonlít a valódi Yun Dongjura is, de valóban remek színész is. Nagyon jól hozta a karaktert, az arcmimikái, a mozdulatai, gesztusai mind ott voltak. Én őt a valóságban is egy hasonló vérmérsékletű embernek gondolom.

Amit még megjegyeznék, hogy nagyon kellemes a hangszíne van, és gyönyörűen tud felolvasni!

Song Myonggyu

(Park Jungmin)

A két fiú közül mindig ő volt a „nagyobb”. Valahogyan mindig ő került reflektorfénybe: kiállt a falu közepére, hogy elmondja a gondolatait, elment harcolni az eszméiért, forradalmat szervezett és vezetett. Még a tanulásban is jobb, hiszen neki sikerült bejutnia az eredetileg kiszemelt egyetemre, míg Dongjunak nem.

Az ő esetében is figyelhetőek meg fejlődések és változások: inkább a cselekmény elején, mikor visszatér a faluba, teljesen megváltozva, vagy mikor az egyetemi magazinhoz válogatván mindent eldobat, ami egy kicsit is magában foglalja azokat az eszméket, amiket előtte ő maga is követett.

Jellemében egyszerre dúlnak a kommunista ideák, a realizmus, a csalódottság, a fiatalság és a szabadság iránti vágy. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ő egyszer már csalódott, egyszer már elvesztett mindent, amiben hitt; talán ezért sem olyan meglepő, hogy végül beismeri az ellene koholt vádakat. Végül már egy megtört emberként áll apja elé, akitől már nem tud mást kérni, csak hogy vigye haza a testét.

Park Jungmint most láttam először, de határozottan pozitív első benyomást tett rám. Remekül alakított, az utolsó jelenetei, ahol már szinte elveszett emberként áll a kamerák elé, különösen jók, már-már zseniálisnak mondhatóak. Egy-egy pillantása valóban a csontig hatolt, ahogy azt egy szabadsági mozgalom vezetőjétől elvárjuk: röviden, nem is választhattak volna jobban.

LÁTVÁNYVILÁG ÉS HANGULAT:

Az első és legfontosabb, hogy a film fekete-fehér. Részben ez is kölcsönzi neki azt a feszélyezett, komor hangulatot, ami végig belengi a történetet. Gyakran játszanak a fény-árnyék viszonyokkal, legyen szó a két fiú szembeállításáról, vagy akármi másról.

Egyébként a helyszínek, a felvételek lélegzetelállítóan szépek, a ruhák és a városok, közlekedési eszközök, mint minden más, szintén korhűk. Ez is nagyban hozzátesz a film kissé nosztalgikus érzéséhez. Ugyanakkor a nyomasztó atmoszféra a legutolsó pillanatig rátelepszik a nézőre.

Ami még szerintem érdekes, hogy a szereplők játékában, a párbeszédekben szemünk elé tárul ez a távol-keleties visszafogottság. Szerelem nem alakul ki, csupán plátói, a férfi-nő viszonyt az udvariasság jellemzi, a szereplők keveset gesztikulálnak, a hangjukat se emelik fel sokszor, inkább sziszegnek.

ÖSSZEGEZVE:

Talán azt tudnám mondani, hogy ennek a filmnek lelke van. Az egész csapat, a rendezőtől kezdve a színészekig remek munkát végzett, nem is nagyon tudtam bármi kivetnivalót felhozni. Személy szerint én biztosan újra fogom még nézni, de hogy nem mostanában, az is tuti!

Inkább csak egy bizonyos életkor felett ajánlanám ezt a filmet. Aki könnyed, délutáni kikapcsolódást keres, az bizony rossz helyen jár. Azonban, amennyiben rávehetők ilyesmire, ajánlom, hogy anyukával-apukával nézzétek meg ezt a művet, szerintem még nekik is tetszene! ^.^