ISMERTETŐ (itt megtaláljátok a film adatlapját, szereplők teljes sorát, stb.)
[FIGYELEM! SPOILER ALERT!]
TÖRTÉNET:
Ez a film
cselekményileg a nehezebb kategóriába tartozik, az egyszer biztos. A
történetnek nem csak, hogy van mondanivalója, de nem is akármilyen
mondanivalója! De vegyük a dolgokat szép sorjába.
Ahogy az az
ismertetőben bővebben le van írva, a történet a japán megszállás korszakában
élt irodalmár unokatestvérek, Yun Dongju és Song Myonggyu életének egy szeletét
követi.
Amint azt már
feljebb is említettem, ez nem éppen egy aranyos, kedves kis történetecske, pont
az ellenkezője: még számomra is nehezen volt emészthető, pedig én aztán nem
vagyok egy érzelmes ember. De miben rejlik ez a kegyetlenség?
Először is, a
történelmi hitelességben. A cselekmény valós eseményeken alapul, egykor élt
embereket vonultat fel szereplőkként, és kőkemény tényekkel manőverezik.
Bizonyára mindenki, aki egy kicsit is jártas a koreai történelemben, tudja,
hogy az ország már az I. világháború előtt, 1910-től japán megszállás alatt
állt 1945-ig, azaz majdnem harmincöt éven át. Azt gondolhatnánk, van belátásunk
a háborúk borzalmaiba, van tapasztalatunk a megszállásról, a Habsburgoknak és a
szovjet csapatoknak köszönhetően – mégis hasba vágó élmény volt látni, hogy mi
mindent megtiltottak, milyen módon diszkriminálták a koreai fiatalokat
japánban, és milyen bűnöket követtek el a nemzet ellen.
Az első jelenet
alatt épp Dongju kihallgatása zajlik. A cselekmény két idősíkon halad – az egyik
a jelenben játszódik, mikor is a költő már a fukuokai börtön rabja, a másik
pedig a bebörtönzése előtt történteket követi, visszaemlékezések formájában. A
múltbéli pillanatok mintegy válaszként funkcionálnak a kihallgató kérdéseire
(vagy inkább hamis vádjaira). Különösen tetszett, hogy egy-egy flashbacket és
börtönben történő momentumot Yun Dongju egy odaillő versével kötötték össze.
Nem csak, hogy elegáns megoldás, de a versek valóban gyönyörűek és sokatmondóak
voltak. Minden irodalomkedvelőnek ajánlom, hogy olvasson el párat!^^
A film lezárásán
majdnem elsírtam magam. Bár számomra talán az volt a legmegrázóbb pillanat,
mikor a két édesapa elutazott Japánba, ám Yun Dongju addigra már halott volt,
Song Myonggyu pedig zokogva kérte, hogy vigyék haza a testét, miután ő is
meghal.
Az a tudat pedig,
hogy Yun Dongju kötete végül megjelent, és a mai napig az egyik legjelentősebb
költőnek tartják Koreában, keserédes, hiszen ő ezt már nem élhette meg.
KARAKTEREK:
Őszintén szólva,
nehéz helyzetben voltam, hogy mit említsek itt, és mit a történetnél, de végül
is, így is, úgy is szóba kerül valahol, és az a lényeg.^3^ Ettől függetlenül
lehet, hogy lesznek átfedések, összemosódások a két pontban. Noha Yun Dongju
van főszereplőként megjelölve, majdnem ugyanannyi szerepe van benne
unokatestvérének, Song Myonggyunak is.
Mindkét fiú
irodalmár, Dongju lírát ír, Myonggyu pedig prózát – a cselekmény elején még egy
versenyt is megnyert. Együtt nőttek fel, együtt mennek egyetemre, majd később
külföldre is tanulni. Ez tökéletes lehetőséget adott a filmnek is, hiszen a
történet során folyamatosan párhuzamba állítja a két fú karakterét. Míg Dongju
visszahúzódóbb, békésebb és kedvesebb, a szülei nem támogatják irodalmi
karrierjét, mégis mindene az költészet, addig Myonggyu vezéregyéniség,
karizmatikus és kezdeményező, szülei roppant büszkék rá és minden támogatják,
az irodalmat azonban egy eszköznek tekinti céljai elérésében. Ugyanakkor, sok
közös is van bennük: mindketten nagyon bátrak, és ott él bennük a lázadás, az
ellenállás.
Dongju kicsit
teszetoszának tűnhet, aki csak unokatestvére utasításait követi, azonban ez nem
igaz. A film során több apró, csendes gesztussal is bizonyítja ennek
ellenkezőjét, például, amikor széttépi a japán névigénylési lapokat, vagy
amikor kiállt a tanáráért, noha még önmagát sem tudta megvédeni. Mégis,
végérvényesen akkor bizonyította ezt be, mikor Monggyu megtört, és beismerte a
hamis vádakat, ő azonban némán kettétépte a bűneit felsorakoztató dokumentumot.
A kedvenc
jelenetem az volt, mikor Monggyu végre hazatért, de ideiglenesen börtönbe
került, Dongju pedig elment meglátogatni őt. A beszélgetésük alatt oldalról
mutatták őket: a tiszta, kissé megrettent Dongju a rács egyik oldalán, míg a
koszos, szétvert Monggyu a másikon. Különös ízt adott a pillanatnak, az egyik
rúd árnyéka, amely pont úgy esett Dongju arcára, mintha sírt volna.
Yun Dongju
(Kang Haneul)
Dongju alapjáraton
egy kedves, romantikus lelkületű fiú. Érdekli az irodalom, a művészetek, szeret
tanulni és valóban tehetséges is – bár néha unokatestvére árnyékba kerül, így
is sokan felismerik tehetségét, és szeretik a költészetét.
Feljebb már
leírtam a mondandóm nagy részét, így talán még annyit tennék hozzá, hogy
gyönyörű karakterfejlődésnek lehetünk tanúi. Dongju jelleme nagy változásokon
ment keresztül. Eleinte tényleg eltűnt Myonggyu mögött, de végül, mikor
választani kellett közte és a saját művészete között, képes volt nemet mondani
neki. A költő folyamatosan kibontakozott, és a felolvasott versekkel újból és
újból bepillantást nyerhettünk a gondolataiba, a lelkébe, ami számomra nagyon
bensőségessé tette a karakterét.
Kang Haneul több
szempontból is szerencsés választás volt. Nem csak, hogy jóképű, és hasonlít a
valódi Yun Dongjura is, de valóban remek színész is. Nagyon jól hozta a
karaktert, az arcmimikái, a mozdulatai, gesztusai mind ott voltak. Én őt a
valóságban is egy hasonló vérmérsékletű embernek gondolom.
Amit még
megjegyeznék, hogy nagyon kellemes a hangszíne van, és gyönyörűen tud
felolvasni!
Song Myonggyu
(Park Jungmin)
A két fiú közül
mindig ő volt a „nagyobb”. Valahogyan mindig ő került reflektorfénybe: kiállt a
falu közepére, hogy elmondja a gondolatait, elment harcolni az eszméiért,
forradalmat szervezett és vezetett. Még a tanulásban is jobb, hiszen neki
sikerült bejutnia az eredetileg kiszemelt egyetemre, míg Dongjunak nem.
Az ő esetében is
figyelhetőek meg fejlődések és változások: inkább a cselekmény elején, mikor
visszatér a faluba, teljesen megváltozva, vagy mikor az egyetemi magazinhoz
válogatván mindent eldobat, ami egy kicsit is magában foglalja azokat az
eszméket, amiket előtte ő maga is követett.
Jellemében
egyszerre dúlnak a kommunista ideák, a realizmus, a csalódottság, a fiatalság
és a szabadság iránti vágy. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ő egyszer már
csalódott, egyszer már elvesztett mindent, amiben hitt; talán ezért sem olyan
meglepő, hogy végül beismeri az ellene koholt vádakat. Végül már egy megtört
emberként áll apja elé, akitől már nem tud mást kérni, csak hogy vigye haza a
testét.
Park Jungmint most
láttam először, de határozottan pozitív első benyomást tett rám. Remekül alakított,
az utolsó jelenetei, ahol már szinte elveszett emberként áll a kamerák elé,
különösen jók, már-már zseniálisnak mondhatóak. Egy-egy pillantása valóban a
csontig hatolt, ahogy azt egy szabadsági mozgalom vezetőjétől elvárjuk:
röviden, nem is választhattak volna jobban.
LÁTVÁNYVILÁG ÉS HANGULAT:
Az első és
legfontosabb, hogy a film fekete-fehér. Részben ez is kölcsönzi neki azt a
feszélyezett, komor hangulatot, ami végig belengi a történetet. Gyakran
játszanak a fény-árnyék viszonyokkal, legyen szó a két fiú szembeállításáról,
vagy akármi másról.
Egyébként a
helyszínek, a felvételek lélegzetelállítóan szépek, a ruhák és a városok,
közlekedési eszközök, mint minden más, szintén korhűk. Ez is nagyban hozzátesz
a film kissé nosztalgikus érzéséhez. Ugyanakkor a nyomasztó atmoszféra a
legutolsó pillanatig rátelepszik a nézőre.
Ami még szerintem
érdekes, hogy a szereplők játékában, a párbeszédekben szemünk elé tárul ez a távol-keleties
visszafogottság. Szerelem nem alakul ki, csupán plátói, a férfi-nő viszonyt az
udvariasság jellemzi, a szereplők keveset gesztikulálnak, a hangjukat se emelik
fel sokszor, inkább sziszegnek.
ÖSSZEGEZVE:
Talán azt tudnám
mondani, hogy ennek a filmnek lelke van. Az egész csapat, a rendezőtől kezdve a
színészekig remek munkát végzett, nem is nagyon tudtam bármi kivetnivalót
felhozni. Személy szerint én biztosan újra fogom még nézni, de hogy nem
mostanában, az is tuti!
Inkább csak egy
bizonyos életkor felett ajánlanám ezt a filmet. Aki könnyed, délutáni
kikapcsolódást keres, az bizony rossz helyen jár. Azonban, amennyiben rávehetők
ilyesmire, ajánlom, hogy anyukával-apukával nézzétek meg ezt a művet, szerintem
még nekik is tetszene! ^.^
